“A vágynak gátja kőfal nem lehet” – de a lámpaláz, a hivatásbeli előrelépésnek, … marhára.
A legtöbben azért nem vállalják el a vágyott pozíciót, mert “ott már emberek előtt kéne beszélnem”. Vagy vállalkozóként azért hagynak ki / baltáznak el bemutatkozási lehetőségeket, mert félnek megmutatni magukat. Megbénítja őket a lámpaláz. Egy helyben toporognak. Egyre csalódottabbak. Egyre jobban utálják magukat.
De ennek nem kell így lennie.
A bénító lámpaláztól meg tudsz szabadulni
– És ha ki akarsz teljesedni, érdemes minél hamarabb belevágnod.
Gondolj csak bele:
Milyen lenne úgy felkelni, hogy végre olyan munkát végzel, amiben ki tudsz teljesedni?
Milyenek lennének a napjaid, ha olyan ügyfelekkel dolgoznál, akikkel igazán élvezed a munkát?
– “Aha, persze, már csomó mindent kipróbáltam, de mégis izgulok.”
Nem ígérek három tuti módszert a lámpaláz legyőzésére, amitől azonnal elmúlik minden para és izgulás.
Nem ígérek azonnali változást, meló nélkül. Olyan nincs.
De van megoldás. Van remény.
Ha hajlandó vagy szembenézni magaddal, ha hajlandó vagy szembenézni a démonjaiddal, akkor van esélyed arra, hogy izgatottan várd, hogy mikor oszthatod meg végre a tudásodat sok emberrel, egyszerre… szóban…
Most talán még elképzelhetetlen számodra, hogy élvezed, amikor sok ember előtt beszélsz, pedig rövidebb idő alatt elérheted ezt az állapotot, mint gondolnád – akárhonnan indulsz is.
A legbrutálisabb lámpaláz, amit valaha láttam
Az eddigi legbrutálisabb lámpalázzal küzdő ügyfelemmel, Ágival, akkor találkoztam, amikor storytelling tréninget tartottam a cégüknél, ahol pénzügyi tanácsadóként dolgozott. A pénzügyi tanácsadókról általában azt gondoljuk, hogy ők aztán nem félnek előadni, extrovertáltak és biztosan nem lámpalázasak.
Hát, Ági rácáfolt erre.
A kiscsoportos feladatoknál, a saját munkatársai előtt is elsírta magát. A többiek odajöttek a szünetben, hogy “ha lesz olyan, hogy mindenki előtt kell beszélni, akkor Áginak ne kelljen, mert amikor előadói tréningen voltunk, mindig elsírta magát. Hiába állt be a sarokba, háttal nekünk, sőt a villanyt is lekapcsoltuk, meg a szemünket is becsuktuk. Képtelen több ember előtt beszélni.”
Kiderült: Ági lámpaláza egy gyerekkori élményben gyökerezik.
Így írt róla:
“13 éves voltam, amikor kiderült az egyik osztálytársamról (6 éves korom óta az egyik legjobb barátom), hogy csontvelő rákja van. A család nem dúskált az anyagi javakban, ami fedezte volna a kezelés költségeit, így kitalálták, hogy legyen egy jótékonysági koncert, ahol adományokat gyűjtenek a transzplantációra, utókezelésre.
Az édesapja egy kis zenekarban játszott, és sokszor léptek fel akkoriban a Petőfi Csarnokban, ezért ott szervezték meg a koncertet. Rengetegen voltak. És itt jött a bibi. Azt mondták, jó volna, ha a beteg valamelyik kis barátja mondana beszédet, ami természetesen az ügyből kifolyólag meglehetősen szívettépő lenne. Mivel én voltam az osztály szószólója, engem kértek fel a nemes feladatra.
Ki is álltam, el is kezdtem, de annyira megviseltek a leírt szavak, hogy sírva lerohantam a színpadról. Szégyenkezve hazakullogtam, hogy nem tudtam segíteni…
Pedig nagyon sok adomány gyűlt össze, a műtét sikerült, és ez a fiú ma 37 éves, makkegészséges emberként él.
De én azóta is cipelem magammal ezt az élményt minden nyilvános megszólaláson.”
A cégnél Ági tudott a legtöbbet az egészségbiztosításokról. Át is akarta adni a tudását, hogy a kollégái minél jobban tudjanak segíteni az ügyfeleiknek.
A bénító lámpaláz és a tudásátadás vágya birkózott egymással. Végül utóbbi nyert, Ági elhatározta: leszámol a mumussal.
Háromszor találkoztunk
Áthuzaloztuk a lelkében a szerepléssel kapcsolatos gondolatokat, élményeket, átbeszéltük az alapokat. Pénteken, a prezi előtti utolsó találkozón még ott sírt, hogy ez neki nem fog menni. Hétfőn, a prezi napján nem tudom, hogy melyikünk volt izgatottabb, Ági vagy én…
Tűkön ültem.
Végre felhívott.
Örömtől csengő hangon mesélte:
“Reggel alig bírtam elindulni otthonról. Azt se tudtam, üljek-e vagy hajoljak a vécé fölé… A teremben meg majdnem elájultam. De aztán, ahogy elkezdtem beszélni, kezdtem belejönni. Már a szemükbe is mertem nézni. Sőt, egy idő után elkezdtem élvezni!
– Azért a struktúrán még akarok javítani, meg a hangommal is többet akarok játszani, meg hát azért a szemkontaktuson is van mit fejleszteni. Már alig várom, hogy újra beszélhessek!
Lehidaltam. Alig bírtam szóhoz jutni.
“Ági, Te hallod, mit mondasz? Olyan szintű visszajelzést adsz magadnak és fejlődési fókuszt jelölsz ki, mint egy rutinos előadó.”
A következő hónapban ő lett a cégnél a legsikeresebb értékesítő.
Így megy ez, amikor egy évtizedekig cipelt terhet végre lerakunk. Hatalmas energiák szabadulnak fel, és más életterületeken is jelentkezik a hatás.
Amint látod, nem feltétlenül kellenek évek, hogy egy ősrégi problémától megszabadulj. Megfelelő módszerrel akár hamar is mehet.
Azóta sok egyéni és csoportos lámpaláz-szelídítést tartottam.
Nem csak, hogy kísértetiesen hasonlítanak egymásra a lámpalázat előállító gondolatok, de az is feltűnt, hogy két dolog okozza a parát:
Az egyik éppen az, hogy le akarják győzni a lámpalázat. Meg akarnak tőle szabadulni.
Paradox módon ez az egyik ok.
És nem azért, mert ez lehetetlen.
Hanem azért, mert nem is kell a lámpaláztól megszabadulni.
„Mivaaaaan?” – kérdezheted. Akkor most miről beszélünk?
Nem a lámpalázzal van a baj. Csak a mértékével
Selye János, a híres stresszkutató kétféle stresszt különböztet meg:
- az egyik a bénító stressz (distressz),
- a másik az a jóféle felfokozott állapot (eustressz), ami olyan erőket mozgósít benned, hogy meglepődsz magadon. A sportolók is többnyire versenyen döntögetik a rekordokat. Ugyanezért.
A túlzott lámpaláz, a para megbénít, és nem tudod kihozni magadból, ami benned van.
De kérdezz csak meg olyanokat, akik élvezik a szereplést: mind azt mondják, hogy kell az a felfokozott érzelmi állapot, az a plusz, ami segít nekik, hogy kihozzák magukból a legjobbat.
A para megbénít. De az izgulás jót tesz.
Honnan tudod megkülönböztetni, hogy melyik melyik?
A testi tünetek kísértetiesen hasonlítanak. Ezért keverik össze sokan a parát az izgulással.
És ezért van az, hogy meg akarnak szabadulni a lámpaláztól.
Aztán amikor még mindig érzik a gombócot a torkukban, remeg a kezük, összeugrik a gyomruk, akkor csodálkoznak, és már amiatt paráznak, hogy izgulnak.
Irreális azt várni magadtól, hogy ugyanolyan nyugodt maradj színpadra lépés előtt, mint a zebrán való átkeléskor. Sőt, nemcsak irreális, de nem is lenne hasznos az az állapot. Lapos lenne tőle az előadás, nem lenne benne elég erő.
Ezért mondom azt, hogy ne akarj megszabadulni a lámpaláztól.
Csak a bénító lámpalázat érdemes megszelídíteni.
Hogyan?
Min múlik a különbség?
Azok, akik paráznak, mindig maguk miatt aggódnak: “Mi lesz, ha elrontom?” (ÉN.) “Miért nem készültem többet?!” (ÉN.) Én, én, én. A bénító lámpaláz közvetlen kiváltó oka mindig ez. Hogy saját magad miatt aggódsz.
Azok, akik nem paráznak, csak izgulnak, arra fókuszálnak, hogy milyen értéket adnak a hallgatóiknak. Nem paráznak azon, hogy esetleg nem lesz tökéletes. Ha átmegy az üzenet, ha megkapja a hallgató az értéket, amiért jött, az a siker.
A bénító lámpaláz megszelídítésének kulcsa az alázat.
Az előadás nem rólad szól. A hallgatóidról, és a nekik adott értékről szól.
Ha erre tudsz fókuszálni, a parád izgulássá szelídül.
Oké, tudom, hogy ez nem mindig könnyű. Az elmélet egyszerű, a gyakorlati alkalmazás nem feltétlenül könnyű.
Ezért készítettem egy online kurzust, amiben segítek feltárni a bénító lámpalázat okozó gondolataidat, hogy te is élvezni tudd, amikor sok ember előtt beszélsz! Kattints ide és olvasd el a részleteket
Szerző: Neisz Laura
lámpaláz-szelídítő, mesemondó, a Soft Skill Akadémia társalapítója
Okos embereknek segít abban, hogy szaktudásukat magabiztosan, stílusosan, emberi nyelven tudják átadni. Úgy, hogy közben hallgatóik és maguk is élvezik.
#lámpaláz #lámpalázleküzdése #lámpalázszelídítés #neiszlaura #nlp
